Az ügyintézés itt is megéri a pénzét - Hajsza az NI számért

Általában könnyebben mennek itt a dolgok, mint otthon, de azért az ügyintézés itt sem kifogástalan. Van egy úgynevezett NI szám (National Insurance Number), ami feltétlenül szükséges az itteni élethez. Mármint ahhoz, hogy hivatalos ügyek terén szóba álljanak veled. Kell a munkavállaláshoz, a regisztrációhoz az orvosnál, a bankszámla nyitáshoz és még sok egyébhez.
Az NI szám igénylés menete, hogy időpontot kérünk egy ún. NI interjúra. Nekem szerencsém volt, mert 10 napon belül kaptam időpontot. Manchester belvárosában van a hozzám legközelebbi Job Center ahova behívtak. Elsőre maximálisan pozitívak voltak a tapasztalataim. A megbeszéltnél 15 perccel korábban érkeztem, de egyetlen percet sem kellett várnom. Egy kedves hölgyhöz kerültem, aki feltett néhány kérdést. Hétköznapi dolgokra kíváncsiak, hogy miért jöttem Angliába, hogy mióta vagyok itt, van-e férjem, gyerekem... Az interjú nem tartott tovább 10 percnél. Konkrétan a megbeszélt időpont előtt végeztünk. A hölgy felvette az adataimat és mondta, hogy 2-4 héten belül postázzák a számomat, illetve adott egy formanyomtatványt egy telefonszámmal, ha bármi kérdésem lenne. Az interjún február 14-én voltam. Eltelt 2 hét, de semmi. Eltelt 4 hét, de még mindig semmi, pedig minden nap figyeltem a postát. Ekkor kezdődtek a telefonálgatások, amik vicces körök voltak, mert én még nem beszélek annyira jól angolul, hogy hivatalos ügyeket bonyolítsak le telefonon, így Dávid, a lakótársunk segített. Ahány hívás annyi ígéret. Először valami rendszerhibára hivatkoztak, ami miatt akár 6 hétig is elhúzódhat a levelem kiküldése. A következő hívásnál a vonal másik végén lévő hölgy nem akart Dávidnak információt kiadni, hanem velem akart beszélni. Legalább két mondatig jutottunk... Mondanom sem kell, ez a hívás eredménytelen volt. Később újra telefonáltunk, mikor azt mondták, hogy már március 15-én elkészült a számom, nem tudják mi lehet vele. Na itt már rendesen beparáztam. Később még Zsolti is felhívta őket, de neki azt mondták, hogy személyesen kell érdeklődni. Érdeklődtünk személyesen is, de ott sem kaptunk használható infót.
Aztán most, (áprilisban) valamelyik reggel kómás fejjel vánszorgok le a konyhába, ahol Fatiha kirobbanó örömmel újságolja, hogy ez egy "happy day" nekem. Fel sem fogtam mit mond, míg meg nem lobogtatta előttem az NI számomat. Wáááá! Ezaz!
Szóval végül minden rendben van. Megvan az NI számom, de azért futottam néhány kört a kis aranyosért.

Együtt élni más népcsoporttal

Az előző bejegyzésben már említettem, hogy új otthonom lekorlátozódik egy szobára.
Ez úgy történt, hogy (mint a legtöbb spórolni vágyó fiatal) csak egy szobát bérlünk itt Angliában. Így az életünket egy indiai családdal osztjuk meg. Ők hatan vannak, papa, mama, gyerekek. Tulajdonképpen kedvesek és a közhiedelemmel ellentétben nem is mocskosak és büdösek, csak van egy jellegzetes szaguk. Viszont nekik köszönhetően nap, mint nap különböző indiai ételeket kóstolhatok. Na jó, az túlzás, hogy különbözőket, mert szinte minden ételnek egyforma íze van. Csípős. Azzal a különbséggel, hogy az egyik halból, a másik csirkéből készül. Levest nem esznek, viszont mindenhez rizst esznek. A mindent értsd szó szerint. Egyik nap melegítem a kis lasagnamat mikor látom, hogy Fatiha (az anyuka) már egy nagy kanál rizst próbál mellé csempészni. Thx!
Én sosem voltam koleszos, így furcsa volt megszokni, hogy ennyi emberrel élek együtt, de szerencsére eléggé el vagyunk szeparálva. A mi szobánk a 3 szintes lakás legfelső szintjén található. Mellettünk lakik egy magyar srác, Dávid, ő Zsolti kollégája és barátja. Azért jó néha magyar szavakat hallani. A középső szinten él a család, illetve itt van a fürdőszoba is. Eleinte féltem, hogy majd sorban állás lesz zuhanyzás előtt, vagy a reggeli fogmosásnál, de szó sincs ilyesmiről. Nem is tudom ők mikor fürdenek, de sosem akadunk össze. Ami probléma lehet esetleg, hogy a bojlert előre be kell kapcsolni mielőtt zuhanyzunk, de ők előszeretettel kapcsolják ki mikor én a zuhanyzás közepénél tartok, mondván elég meleg már a víz. Értem én, hogy a hideg-meleg vizes váltózuhany egészséges, de nah...!
A legalsó szinten a konyha és a nappali található. A nappalit csak ők használják, a konyha közös. Ott már többször van fennforgás, de ez sem vészes. Ami neccesebb talán, hogy a hűtőben össz-vissz egy polc a miénk. Illetve tárolásra is csak egy szekrényünk van. Bár én pofátlan módon elfoglaltam két másik polcot is. Így már nagyjából elférünk.
A hétköznapok viszonylag nyugisak. A gyerekek reggel elmennek iskolába, Atahur, az apuka sokáig alszik, mert késő éjjel ér haza a munkából. Van egy étterme. Így ő kb délben ébred, ebédel és már tovább is áll. Zsolti és Dávid is korán megy el és csak este jönnek haza, így mi ketten vagyunk itthon Fatihával. Kedves nő. Kicsit fura az angolja (mondom ezt én), de jól megértjük egymást. Eleinte nehéz volt, mert kicsit erőszakosnak tűntek, hogy mindig kérdezgettek, én pedig épphogy össze tudtam tenni egy épkézláb mondatot angolul, de aztán rájöttem, hogy ők így kedveskednek. Mostanra már minden nap megkínál ebéddel, néha együtt főzünk. Párszor voltunk együtt vásárolni is, ami jó program volt, városismeret terén főleg. Mesélünk egymásnak a családunkról, az országunkról... Mindig irigykedve hallgatom mikor meséli, hogy Bangladesben folyton meleg van... Beszélt már a vallásukról is, szóval sok érdekességet megtudtam róluk.
Délután hazaérnek a gyerekek az iskolából. Onnantól este 10-ig káosz uralkodik itthon. Kiabálnak, ugrálnak, rohangálnak... Temperamentumos nép, azt meg kell hagyni.
Zsolti is este 5-7 óra között ér haza. Együtt vacsizunk, ilyenkor már általában visszavonulunk a kis szobánkba és egymással foglalkozunk.
Szóval egyelőre így telnek a mindennapjaim új otthonomban. Nem unatkozom, de azért tervben van, hogy egy kicsit nyugisabb helyre költözünk.

Legénylakásból barátságos otthon

Beléptem új otthonom ajtaján és csak néztem... Kerestem... Kerestem az otthont alkotó alap elemeket, mint pl. tükör, tv állvány, ruhaszárító, asztal, ruhafogas és még sorolhatnám. Képzelj el egy szobát (mert a "lakás" lekorlátozódik egy szobára, de, hogy miért arról majd egy másik bejegyzésben), viszonylag nagy szobáról beszélünk, de a tv egy félig nyitott bőröndön a falnak támasztva áll, a szoba közepén egy biliárd asztal, ami ruhatartóként és szárítóként üzemel, egy polcot ami a "mindenes" funkciót tölti be, illetve egy ágyat ami kb szintén a szoba közepén helyezkedik el. A szobának van egy másik, kisebb része is, ahol gyakorlatilag csak egy dohányzóasztal és két szék, illetve érkezésemkor a Karácsonyfa állt. Egyszóval nyugodtan leszögezhetjük, ez egy igazi legénylak. Ebben a pillanatban tudtam, hogy kezembe kell vennem az irányítást, úgyhogy míg Zsolti másnap dolgozott, addig én fejben átrendeztem a szobát és bevásárló listát írtam. Tényleg nem vagyok nagyravágyó, de azért tükör, vasalódeszka és persze vasaló (nem, még vasalója sem volt), ruhaszárító, étkezőasztal, tv állvány, lámpa és polc nélkül nem nagyon tudok elképzelni egy otthonos lakást.

Szerencsére az én hercegem nem, hogy megijedt a hirtelen költekezési lázamtól, hanem maximálisan támogatta az elképzeléseimet és örült, hogy lakhatóvá varázsolom kis otthonunkat. 

Így történt, hogy hétvégén elmentünk egy bevásárlókörútra és megvettük a legfontosabbakat, azaz vasalót, vasalódeszkát, szennyes kosarat, ruhaszárítót, ágyneműt, ebédlőasztalt-székekkel, polcot, tükröt, tv állványt, ruhafogast, éjjeli lámpákat, állólámpát, lámpaburát és még egy helyes képet is vettünk a falra. És ha hiszed, ha nem, egyáltalán nem költöttünk sokat, bár a taxisofőr arca megért volna egy fotót amikor meglátott minket a bolt előtt ennyi mindennel.

A következő héten elkezdtem átrendezni a szobát. A biliárdasztalt azonnal kipateroltam, így már helyünk is lett. Az ágyat átvonszoltam a fent említett kisebb szoba részbe, így kaptunk egy különálló hálószobát és nappalit. Zsolti összeszerelte a tv állványt, így már a tv-nek sem kellett egy bőröndön egyensúlyoznia, illetve az új polcra kerültek az eddig szana-szét kallódó tárgyak. Lett egy kis étkező sarkunk is melegszendvicssütővel, vízforralóval, illetve a szoba legszuperebb helye a saját sminksarkam tele mini polcokkal az apróságaimnak. Szavakkal nem lehet mérni a változást. Egy igazi barátságos kis otthonunk lett, amit a mai napig folyamatosan csinosítgatunk. Legutóbb pl egy cuki faliórát szereztünk be potom 2 fontért. Már csak fel kell tenni a falra.

...és egy kis betekintés:

Hogy kerülök én ide?

Hogy miért is vagyok én most Angliában?

A válaszom egészen egyszerű... szerelmes lettem! Mármint úgy igazából, egy pasiba!
Az egész tavaly októberben kezdődött. Éltem a kis életemet otthon. Éppen szingli voltam, de ez nem is igazán zavart, mert el voltam foglalva a felfelé ívelő karrierem építésével. De azért a sorsnak mindig adok egy kis segítséget, így regisztráltam egy társkereső oldalra. Nem különösebben törődtem vele, naponta egyszer ellenőriztem a leveleket, de ennyi. Aztán megjelent Ő... Egészen más volt, mint a többiek. Semmi általános, semmi hétköznapi, egyszerűen mindenben különleges és más.
Nem mondom, hogy szerelem volt első látásra, de néhány levélváltás után már tudtam, hogy ezt a pasit akárhogy is, de megszerzem. És én bizony nem csinálok popót a számból, így mikor kiderült, hogy Angliában él (és persze eszében sincsen haza költözni), döntenem kellett. Én pedig úgy döntöttem, hogy karriert bárhol lehet építeni, de lehet, hogy a Nagy Ő nem talál rám többet, úgyhogy belevágtam.
Novemberben 10 napra hazalátogatott az én hercegem. Felejthetetlen napokat töltöttünk együtt és ez el is döntötte, hogy költözök. Kértem egy kis időt míg elrendezem a magánéletemet, felkészítem a családomat, a barátaimat és a főnökömet a távozásra. Így is lett. Szerencsére a családom és a barátaim maximálisan pozitívan fogadták a bejelentésemet és mindenben támogattak. A főnököm kicsit nagyobb falat volt, nem igazán örült, hogy felmondok, de azért búcsúzóul a tudtomra adta, hogy bármikor szívesen lát újra az íróasztalomnál. Ez jó érzés volt és magabiztosságot is adott, hiszen nem tudhattam, hogy mi vár az idegenben. November végén egy hosszú hétvégére még meglátogattam leendő élettársamat, megnéztem hol fogok lakni és kipróbáltam a nagy madarat, hisz én még nem is repültem ezelőtt.
Többszörösen hátrányos helyzetűnek mondhatom magam a külföldi életkezdést tekintve, hiszen a nyelvtudásom valahol elveszett az éterben és sajnos a tájékozódó képességem is elég béna, szóval nagy fába vágtam a fejszémet az tuti, de a szerelem már csak ilyen. Majd lesz valahogy... Elvégre olyan még nem volt, hogy ne lenne sehogy, nemde?! Miután hazaértem szereztem egy hatalmas dobozt, amibe az összes ruhámat bepakoltam és elpostáztam az új otthonomba, hogy később a repülőn már ne kelljen a bőrönddel szívnom.
Teltek a hetek, elérkezett a Karácsony, amit megünnepeltem a családommal és december 26-án apukám kifuvarozott a reptérre és elkezdődött az új életem!
Csodamesés nap volt, felszálltunk, leszálltunk... a hercegem a manchesteri reptéren tárt karokkal várt és én tudtam, hogy jól döntöttem...